Elég sokáig kellett várni arra, hogy leessen a tantusz, hogy amellett hogy szokott néven nevezni az országot, miszerint a 3 millió koldus (létminimum alatt/körül) országa is vagyunk, emellett paradox módon a 3 millió elhízott (mezei nevén kövér) országa is. Persze annyira nem rossz a helyzet se női-, se férfi fronton, mert ugye nem hiába járnak ide a germánok meg mostanság már az angolszászok is a nagy berúgások mellett egy kis ungarische bang-bang-ért. Hamár kurvulunk akkor kurvuljunk, legalább annak örüljünk, hogy egy szebb nyári napon van még vizuális élmény az utcákon és nem értük el azt a szintet amit az USA-ban, ahol úgy néznek ki az utcák, mintha a sarki oroszlánfókák kirajzottak volna és valami emberi külsőt próbálnának magukra aggatni. Emlékszem arra a kis színesre, amikor ismerőseim jó tíz évvel ezelőtt valmi katonai hadgyakorlaton voltak Samu bácsi világában mint ifjúkapitalista megfigyelők és az ott töltött két hét alatt honvédeink ugye kicsit kiéheztek. Legeltetni akarták a szemeket (elsőre) és kis naivan azt gondolták, hogy ott minden Baywatch és csak özönlenek a szilikonmellű szőke spinék az utcákon. Hát nem. Ínséges korszak köszöntött rájuk, ahogy mondták, az étvágyuk is elment, majd a két hét vége felé találtak végre egy útmenti büfében hazai szemmel egy teljesen átlagos hölgyet, akinek már annyira megörültek, hogy mindenki meghívta egy kávéra/sütire és mindenki készített vele egy fotót.

A jövő tehát adott, ehhez guargumi se kell, bár guargumi nélkül ez is drágább ugye. A gén és hormonkezelés meg majd jót tesz nekünk is, legalább lesz egy kis speciális brómozott víz, amitől lehülhetnek a kedélyek két tévészékházfoglalás között meg ehetünk olyan dolgokat, amire később szakosodhat a hazai műanyagipar is, ha épp új kitörési pontokat keresne a korábban sláger kannásbor gyártás után.

Ebből persze nem nehéz rájönni arra, hogy kell nekünk egy kövér show. De legyen ethos is, így legyen fogyókúra, mert akkor lehet versenyezni, meg kitalálni drámai helyzeteket. Gurujaink vannak, nem is kevés, így ők nyomhatják a burkolt reklámot, a másik oldalon meg jöhet a Kánaán és el lehet hagyni a kilókat. Meg is született a nagy mű, debütált is, és hozta a szokott sémákat kliséket.

Megnéztem és végig olyan érzésm volt, hogy ez egy az egyben olyan mint a Nagy Ő. A műsor felépítése, a kiesés, a drámai aláfestő zene, az összeköltöztetés és egy csomó olyan apró kis mozzanat egy az egyben azt suggalta nekem, hogy leporolták a régi forgatókönyvet, Szilikon-Anikót Alexandrára, Sasát Norbira cserélték, a főcím pedig, habár most igazi nomen est omen lehetett volna, adta magát. Gyanítom azért is, mert azt gondolták, hogy zabálni fogják az emberek, főleg a milliós tömegű kövérsereg, akik néznek és gondolkodnak majd. Ahogy peregtek a percek, tűnt el belőlem az az érzés, hogy ez több lesz mint egy átlagos semi-reality, de sajnos a lényeg kimaradt. Mert nem az volt a hangsúly, hogy mitől és hogyan fogynak le ezek az emberek, hanem hogy a vágóhidi marhákat idéző ki veszt több dekát méricskélő mérlegelés került fókuszba. Ki mennyit fogyott. Ennyi.

Persze nem is lenne hazai produktum, ha nem lenne benne magyaros kibaszás és jellem. Alapban nem a magabiztosságukról és az egészséges önképről nevezetesek a túlsúlyosok, a sok negatív direkt/indirekt visszajelzés alaposan szét tudja bombázni minden ember önértékelését, és erre csak egy lapáttal tesz rá a szokott klisé: közösítsünk ki valakit wazze. Ő a bűnös, vigye el a balhét, mert ő nem olyan mint mi. Fúrjunk, közösítsünk ki valakit, ahelyett hogy inkább még összefognánk és próbálnánk még jobban egymásnak segíteni, hamár két csapat van a forgatókönyv szerint. De nem, ide kell ez a Survivoros vonulat, azt is le kellett porolni, így mehet a levesbe a legkevésbé szimpi dagi, akinek az amúgy is béka segge alatt levő magabiztosságát ássuk le a bányászbéka segge szintjére. Máté Krisztina debil műsorával szólva: Viszlát.

Nemrég adták újra máshol egy hasonló kísérletet máshol, csak ott a jelenség (és probléma) más részét fogták meg. Igen, Jamie Oliverről van szó, aki a tömegétkeztetés nagy Babilon tornyát igyekezett újrafesteni. Az se gyenge falat, de jobban megfogták a lényeget, mert amíg ott az okokat támadják (lásd már mit szokik meg gyerekkorban), addig nálunk szokás szerint az okozatot igyekszünk megint megszüntetni és tüzet oltani. Abból is lett egy kvázi nézhető műsor, de legalább mozgalom lett belőle, hogy az alapoknál tegyék rendbe a dolgokat: mondhatnám azt is hogy amíg ott gyökérkezelst mutatnak, nálunk fogfehérítést.

Lehetett volna (szerencsésebb lett volna) elmenni abba az irányba nekünk is. Tele vagyunk sztárséfekkel, adott a tré iskolai menza is, meg ugye itt vannak a fitnesszguruk is. Tessék mondani, nem lett volna hasznosabb inkább egy A-tól Z-ig tartó javítást elindítani, amely

• egyrészt több lehetőséget adott volna a műsornak
• kevesebb morális gusztustalanságot kellett volna elkövetniük
• nagyobb eséllyel lehetett volna az egész problémát ha kicsit is de jobb irányba terelni
• több szereplő, több vonal, több esemény
• nagyobb társadalmi egyetértést, netalán melléállást jelenthetett volna.

De hát nem ez történt. Vagy mert igazából a "produkciót" jegyző cég nem akart gondolkodni, vagy mert csak az volt a cél, hogy a korábban már kifutott műsorok forgatókönyvét leporolva újabb bőrt húzzunk le erről a tévéműsor-típusról.

Talán egyszer. Valahol egy másik galaxisban.