Megjött a számla a jelek szerint az elmúlt évtizedek állapotáért. Lassan jött, sokáig tartott, de hát az elefántcsonttoronyba feljutni nem kis idő a számlajozónak sem...
Valahogy lehetett sejteni, hogy nem jó ómen ha a sportért felelős államtitkár az Olimpia előtt veszi a kalapját (vagy stílszerűen a régi squash-ütőjét) és elköszön.
Valahogy a MOL se sejthette, hogy a reklámjával telibe találja azt, ami most az Olimpia félidejében nagyon is életszagú...
A sportolók sikere az ország sikere...
Mert hol is állunk? Valahol ott, ahol a Túró Rudis ruciban meg pinky dzsigoló ingben bemasíroztunk a Madárfészekbe, miközben a jenki TV-adókon harsányan röhögtek és fikáztak minket a kommentátorok. Eltelt egy hét és még mindig úgy vagyunk ott, mint egy küldöttség. Küldöttek, akik ott vannak. Küldöttek, akiket kiküldtek. Küldöttek, akik nem csapat. Küldöttek, akik nem nőnek fel fejben ahhoz, amiben részük lehet.
Ahogy nézem vagyunk páran, akik kellnek hajnalban, hogy hátha majd most és ma végre lesz valami. Saját önnön mazochizmusunkban abban bízunk, hogy az első győzelem után magunkban dünnyögve elmondhatjuk, hogy na ugye, hogy megérte felkelni korán. De eddig csak a kávé lehetett élmény a produkciókat látva, amely olyan szinten keseredett meg az emberek szájában, hogy nincs az a cukor, amely édessé tehetné.
Csak egy édesség van, a győzelem. Ne legyünk álszentek, a részvétel a fontos eszme onnantól ment a kukába, amióta pénz került a sportba (sportolói oldalról), illetve amióta egy depresszív közélet/mindennapok fogságában él az átlagos magyar dolgozó/szurkoló. Emiatt kellenek a sikerek, hamár a hazai búvalbaszott politikai és gazdasági közélet csak olyan ingereket lődöz felénk, amelyre Pavlov kutyája is csak egy mély mrodulással képes reagálni. Ezek a sikerek (aranyak) azok, amelyek képesek egy kis színt vinni a jétköznapokba, főleg ilyenkor, mikor Virág elvtárs újra meg újra beinteget az ablakon, miszerint a nemzetközi helyzet egyre fokozódik.
Valami nagyon el van rontva. Valami nagyon nem sikerült. Ennyi hitetlen, a magabiztosság jelét totálisan nélkülöző sportolót nem is tudom mikor láttam. Pedig a rutin ott van, a VB-k és EB-k megmutatták hogy van tehetség, hogy vannak eredmények, sőt ott is el kell viselni az esélyesség terhét (ha van) és az ellenfél legyőzhetőségének képességét.
De Pekingben ilyen nincs. A majdnem futottak még kategóriájú csapatok, versenyzők bántóan fölényes magabiztossággal bánnak el az esélyesebbnek tartott magyarokkal, a tanácstalan versenyző pedig hiába néz az edzőjére, aki a jelek szerint nem tud rajta segíteni. Úgy látszik más győzni jött, mi részt venni.
Egy amerikai edzőm azt mondta két éve, hogy két mentalitás van, a győztes és a vesztes. Utóbbi sosem fog nyerni semmit, előbbi ha gyengébb is, képes a meglepetésre. Az elmúlt napokban alig láttam a győztes mentalitásból bármit is. Sorozatos betlik és olyan kritikán aluli teljesítmények, hogy rossz volt nézni. Valahogy az úszók tudtak ebből kiemelkedni, illetve Fodor mindaddig, amíg a döntőig el nem jutott. Mohamed villantott valamit tegnap, hogy ő is képes elhinni hogy jobb, igaz már egy veszett fejsze nyele után kapkodva, Mincza elhitte hogy érmes lehet. De a nomen est omen küzdősportok eddigi produkciója, a vívás lebőgése, stb azt mutatja hogy olyan rózsaszín Tele Tubbies-t néztünk eddig az Olimpiáig, amely messze van a valóságtól, mint Makó Pekingtől.
Erre csak a "sportdiplomáciánk" tesz rá egy lapáttal. Szövetségi elnökként vagy kapitányként kicsit álságos szidni a bírókat, stb-t, hol tetszettek lenni az elmúlt 4 évben és mit tetszettek csinálni? Hol van az a plusz, az a munka, amellyel erre (ennek enyhítésére) készültek? Mr. Schmidt egyelőre csak hátrány, mint előny, mert ahogy az elvárásait sorolja vagy a sportolókat korholja, inkább enyhítené a terheiket. Miért nem tetszik megszólalni azügyben, hogy hogyan fordulhat elő az, hogy egy Igaly Diana nem jut edzéslehetőséghez Pekingben, mert a tehetséges és népes sporvezetői küldöttségünk nem volt képes időben reagálni és helyeket felírni a helyszínen? Más hozzájut 8 alkalomhoz, mi meg toporoghatunk, mint kezdő buzi a gőzben... Ott tartunk, hogy egy román (!!!) sportoló szánja meg a miénket, és enged át neki egy alkalmat (igazi fair play!).
A sok öreg fogatlan oroszlán meg most hallgathat, mert nagyon látszik, hogy mind taktikában, mind felkészítésben elment mellettünk a világ. Ellenben ezen régi motorosok bebetonozva üldögélve a helyükön a jelek szerint késztetést sem éreztek arra, hogy haladjunk a korral. Akinek erre igénye volt, az vehette a kalapját, tele is van a világ hazai edzőkkel, akik ott érdekes módon hozzák is az eredményeket.
Persze elő lehet venni a jó öreg szöveget, miszerint kevés a pénz. Gondolom a kazahoknál meg Mongóliában ömlik a zsozsó. Biztos vagyok benne, hogy a dekoncentrált vívók és minden elképzelést nélkülöző asszók amiatt történtek, mert nincs pénz. Az a bokszoló aki döntő fölénnyel nyert egy éve, most pedig jó esetben egy ki-ki meccset vív, biztos nem fejben vesztette el (pihente el) a meccset. Gyanítom, azon esetekben ahol csak annyi lenne a dolog, hogy megmutassuk magunkat, hogy igenius esélyesek vagyunk és magabiztos játékkal hengereljünk valami szerény képességű ellenfél ellen ezzel is üzenve másoknak, ott jobb esetben épp nyerünk, vagy óriási pofonokat kapva csendben elkullogunk. Ezen kérem szépen milyen és mennyi pénz tudna változtatni? Ez miért a pénzen múlik?
Nem egyszer. Nem kétszer. Sokszor. Eddig. Sajnos.
Utolsó kommentek