Böff Evangéliuma

Egy ideje már koptattam a lúdtollamat erre-arra, persze inkább a magam egoista örömére, mintsem más perverz szándéktól vezetve. De ahogy nézem egy ideje ez is divatba jött, mármint a blogolás, talán azért is, mert anno mindenki vezetgette a kis emlékkönyvét, irogatta bele az egyébként halál mellékes és érdektelen momentumokat, közös fotózás a lányokkal-fiúkkal az általános suliból és jöttek a nagy fogadkozások tini fejjel, hogy hűha meg izé és hozé ha nagy leszek akkor is ez meg az lesz velem meg velünk.

Azután eljött a felnőttebb kor és mindenki betette a nagy kukásdobozba a régi kacatokkal együtt a könyvecskét és lekerült a pincébe. És túllépett rajta mindenki, mert mindenki mással lett elfoglalva: élvezte a bimbózó libidó által nyújtott apokrif örömöket meg megkezdte az emberré (bocsánat felnőtté) válás rögös útját. Romantikus néven úgy is hívhatnánk, hogy belekóstolt az életbe, de valójában megkezdődött az alakoskodás, meg a túlélés tanulási korszaka, ahol az éltanulók rögtön tehetségesnek kiáltottak ki és mára már nagyívű vállalkozói vagy politikusi pályát futottak be. Utána felnőtt fejjel az ember rádöbben, hogy miközben gyűjtögeti a TB alapját, úgy fogynak az értékekkel bíró dolgok az életéből és az okosabbja nekiállt zabhegyezés helyett körmöt hegyezni, hogy ami megmaradt, legalább ahhoz ragaszkodjon foggal és körömmel. Kezdte keresni az új lehetőségeket, mert valami csak nem kóser ebben a torz értékrendszerben és néha-néha felbukkanván valami új dolog is, figyelte, hogy visszajön-e valami régen elveszett dolog.

 

 

 

Ilyen lett a blog is. Ma már mindenki ír, kisebb-nagyobb tehetséggel megáldva, miközben lehet magunkban anyázni a régi éveket, mikor kifaroltunk a fogalmazás házikból vagy hagytuk magunkat elcsábítani valami pillanatnyi hülyeséggel ahelyett hogy olvasni (és írni) megtanultunk volna. A szövegértést és a szövegek mögötti értést beadtuk a zaciba, cserébe egy-egy pillanatnyilag menő dologért, és később elfelejtettük visszaváltani, mikor eszünkbe jutott saját korlátoltságunk. Cserébe kaptunk ígéreteket meg szép jelszavakat, amelyet saját egónk megnyugtatása végett nagykanállal falatoztunk, ahelyett hogy rájöttünk volna, hogy a ketrec rossz oldalán állunk. Szólásszabadág, meg demokrácia: édes desszertek, sokan be is kajálják és persze hogy lehet habos-babos szösszeneteket írni a magunk örömére, hogy mi is megmutassuk, igenis a blogoknak meg van az a maguk varázsa, hogy közkinccsé tehetik a gondolatainkat és nem lehet korlátozni egy demokráciában azt, hogy ki mit gondol és hogyan terjeszti.

 

Ez elméletben működne is, csak van egy kis bibi. A sok disznó, akinek más értékvilág alakult ki, mint amire alapban hivatott lenne egy ilyen közlési forma. Kevés a gyöngy mondhatnánk. Mert lehet szakosodni persze itt is, hogy csak bizonyos speciális témával foglalkozom, de hát valljuk be egy kicsit szűkíti a játszóterünket és ki az aki, csak homokozni szeretett anno? Így igény támadt hogy celebek is, meg képernyőarcok is vezessenek ilyen naplókat, hiszen nap mint nap velük kelünk és fekszünk és tuti vezető hír, ha valamelyiknek korai magömlése vagy kimaradó menszesze van adott hónapban. Így jöhet az új reklám, nosza adjuk el magunkat is itt, kell a másik arc, mutassuk meg mi is emberek, érző lények vagyunk. Hangsúlyozom, nem az értelmen van a ballaszt, hanem az érzelmeken. Hogy ők is humánok, olyan mint te vagy én, csak épp többet van képernyőn. És dől a nép, kukucskál, figyeli a másikat, a kialakult paparazzivilágban kattogtatja a kamerásmobilt meg a fehér agysejteket, mikor elképzeli egy ismeretlen életét miközben a naplóját olvassa. És vagy hátradől, hogy húúú, ez nálam is pechesebb, vagy bosszankodik, hogy basszameg én miért nem vagyok olyan.