Holnap augusztus 20. Elméletben az ország legnagyobb ünnepe, hiszen ehhez kötődik az államalapítás fogalma.

A valóságban pedig egy ünnep (?) lett a sok közül annyi különbséggel, hogy a szokásos vurstlis evős-ivős tömegrendezvényeket kiegészíti a nagy tüzijáték. Így lett belőle az a pavlovi reflex, hogy ha augusztus 20, akkor a család elutazik Pöstre és bámulja a tüzijátékot. Meg vesz valami szuvenyírt, miközben 8-10 órát vár a 20 percre és bámul ki a fejéből. Az, hogy ezen a nap például az is lehetne fókuszban, hogy itt töppedünk immár több mint ezer éve és makaccságunknak köszönhetően valahogy eddig senkinek sem sikerült innen kipenderíteni, az mellékes. Hogy e nap elméletben megsütik az új kenyeret, amely a mostani sivatagosodási tendenciában lassan csodaszámba megy, mellékes.

Majd megvesszük a teszkóba, vagy a többi hasonló műintézménybe, mert ott akciós a kenyér. Meg morgunk, ha már másnap olyan kemény, mint a kő. Szépen végignézzük a repülőket a Duna jegén, este meg meghallgatjuk a gyereket, hogy apa kezdődik és miután már a seggünk is belefájdult a sok várakozásba, meg túlléptünk a tömegnyomor okozta sokkon, nézzük a pukkanásokat és együtt hördülünk a többiekkel. És a végén, mint aki jól végezte dolgát, hazamegyünk, bekapcsoljuk a tévét és nézünk valami C kategóriás vackot.

Ennyi. Ennyi maradt ennek a napnak a lényegéből. Tavaly beszélgettem néhány jenkivel, akik itt dolgoztak egy évig. A szokott nagy arcuk volt, mert hát csak ők a világ urai és egyik poénból megkérdezte így augusztus táján, hogy mióta is van Magyarország. Mondtam nekik, több mint ezer éve. Nagy hallgatás volt a válasz, pörögtek a jenki fogaskerekek, szinte láttam a one thousand szavakat értelmezni, majd összesen egy nyögésre futotta nekik: - De hisz az nagyon sok! Akkor még az USA se volt sehol...

Nos nem. És bizonyos szempontból tökmindegy melyik ország mennyi idő alatt mire vitte. Mert ugye tudjuk, hogy a kutya ugat, a karaván meg halad. Errefelé gyakran csaholnak mindeféle ebek, pincsik, dogok, más kreatúrák, és egy idő után csak elmennek, csak egy a baj: hiába ásnak el csontot itt, sosem találjuk meg, bár sosem keressük. Hisszük hogy nagykutyák vagyunk és csoportokban ugatjuk a Holdat, ha nem oylan fénnyel világít, amelyet szeretnénk. Mást nem teszünk, mert ahhoz lépni kellene, vagy legalább vakarózni.

Idén is borítékolni lehet, hogy a szokott klisés ünnepnap lesz: tömeg a Dunaparton, vásári komédia, szép politikusi beszédek, néptánc, helyi celebek és szereplők, családi nap és a vége az, hogy ez a nap is olyan lesz mint a többi "ünnep": nincs benne semmi egyediség, semmi sajátosság, mert hagyjuk hogy elszürküljön. Nem vagyunk arra annyira igényesek, hogy a külsőségeken (tüzijáték) kívül adjunk neki más tartalmat is. De lehet hogy nincs is rá igény: megelégszünk hogy nem kell dolgozni ma és kicsivel is beérjük. Nem kell nekünk akkora felhajtás, mint a franciáknak vagy az amerikaiaknak a saját nemzeti ünnepükön, beérjük teszkógazdaságos ünneppel. Olcsóbb és diszkontárasabb. Még kicsit kiengedjük a saját ebeinket, hogy egyik fikázza a másikat a rendezést és a nemzeti kitüntetéseket illetően, a másik védi a mundér becsületét és minden marad a régiben.

Kedden pedig felkelünk, megyünk dolgozni, a kávé mellett megbeszéljük hogy ki volt kinn a tüzijátékon és gondolatban azon jár a fejünk, hogy mikor lesz már október 23., amikor megint lehet "ünnepelni".