Böff Evangéliuma

A

miért?

jó kis kérdőszó, tulajdonképpen minden esetben alkalmazható. Tökéletes feltenni a magyar labdarúgás esetében is. Hiszen tegnap este megint volt valami idehaza, amely elég rózsaszínt szolgáltathat a következő világbajnokságig.

Elöljáróban csak annyit, hogy nem tudom miért van, de a mexikói lebőgés óta a válogatottnak mindig van egy jó meccse egy-egy időszakban. Időszakon a négyéves vébé-ciklusokat értem, és valahogy mindig úgy jön ki, hogy attól függetlenül, hogy a szövetségi kapitányok jelentős mennyisége jött-ment a csapat körül, mindig lesz egy szerencsés kiválasztott, akinek megadatik az, hogy valamelyik, a világ élvonalába tartozó csapatot el tudjon gyepálni, amely után jöhetnek a dicshimnuszok, meg a Megyei válogatott reményteljes jövőjét taglaló optimista nyilatkozatok. Legutóbb ugye itt volt a germánok elleni idegenbeli siker, ahol kalandozó magyarjaink a szépnevű Torghelle szerencsés csillagállásának köszönhetően kettő nyuszival küldte zuhanyozni Oli-t a dzsungelből és barátait. Persze ez is csak egy egyszeri csillaghullás volt, példának okául Sanyi sem előtte, sem azóta nem nyújtott maradandót a pályán, vagy csak én nem emlékszem ilyenre. Úgy hogy jött a taljánok és mint minden hazai focidrukker, elképzeltem a lehetetlent: győzünk.

Gyanítom, hogy a többség nem a mieink miatt ment ki a Romkertbe, izé a Puskás Ferenc Stadionba, hanem inkább élőben akarta látni az azurrikat, akik valahogy mindig elbotorkálnak a vébéken a döntő közelébe. Valamit tudnak a srácok és talán erre volt kíváncsi az a majdnem 40 ezer ember is, hogy miben van a titkuk. Nos a tésztában nem lehet, ezt már Guadalajaraban bebizonyosodott, több lábuk sincs, sőt több fejük sem. Azonban a hazai foci helyzetét remekül jellemzi az, hogy a közönség nem a mi lokál híróink miatt megy ki tömegekben a stadionokba, hanem az ellenfél kedvéért. Vagy mert nincsenek igazi példaképek vagy mert már egyszerűen túl sok olyan meccset láttunk, ahol bebizonyosodott, hogy egy fecske nem csinál nyarat. És tegnap este lőn világosság, megvertük az olaszokat amelyből mindenki profitál, csak maga a magyar foci nem.

Mert újra el lehet mondani, hogy itt van egy tehetséges nemzedék, sok-sok ifjú titánnal aki viheti valamire. Jöhetnek az ajánlatok és mehetnek külföldre a srácok, valamilyen belga-holland-török csapathoz, vagy talán már egy jobb nevű bajnokságba is, kispadra vagy másodosztályba. Mert itt tartunk. A négyévente előforduló egyszeri csodameccsek után továbbvárjuk a manát és hisszük hogy majd most a nyó dzsenerésön majd felnő a világ élvonalához és alázni fogunk nemzetközi szinten. Ez volt az atlantai olimpiai csapattal és ez lett az azóta is ígéretként induló hazai reménységekből. Eltűntek, elszürkültek, majd hazajöttek levezetni. Pont.

Profitált a dologból a nagy kútfej is. Mert lehet büszkén lobogtatni, igenis jól felé halad az atomjaira esett és egymást fúró-faragó vezetés Kistelekistől Várhidistől. Egy hullagyenge bajnokság tele afrikai emigráltakkal (mert igazi futballistától messze vannak), a magyarok nagy égései sorozat aktuális részeit felvonultató kupaszereplésekkel és a folyamatos monnyonle szállóige mantrázása közben becsúszott egy nem tervezett valami, ami most égő csipkebokorként fog világítani a honi foci sötét sivatagában. Miközben a legjobb 25 csapatban 8 kelet-európai van, mi ott kullogunk Irak meg Albánia előtt, momentán a 65. helyen. Jönnek a szlogenek hogy nincs pénz, csak épp nem tesszük hozzá, hogy pl. Boszniában még annyi sincs mégis ott vannak az élvonalban vagy itt vannak az örök szerelmünk, Románia. Nagy csend van arról is, hogy miért csak odáig jutunk nemzeti szinten, hogy vannak tervek egy normális hazai stadion építésére, és mégis befullad valahol és megy a levesbe a dolog, miközben milliárdok mentek el beléptetőrendszerre meg pályázatokra. Ügyes barbatrükkök ezek, mert tényleg csak a kezeket figyeljük, miközben az olyan csalások mint az MLSZ jogellenes utalásai/kifizetései (amiért lehullt Berzi feje) csendben eltűnnek a ködben: felelősök nélkül.

Profitált belőle a szurkoló is, mert újra van mit emlegetni 4 évig, hogy bezzeg anno én ott voltam. Sőt a vébén majd mesélheti azt is, hogy ezeket az olaszokat én láttam élőben és megvertük őket. Nem kell nekünk más semmi, csak ilyen apró örömök, meg hogy halljuk azt, amit szeretnénk hallani. Majd most. És játsszuk tovább a majmost.

És eljutunk elég hamar a miérthez persze. Miért kell éveket várni egy ilyen meccsre? Miért nem képes a Megye válogatottja kihozni magából azt, amit tud vagy inkább azt amit az ellenfél enged? Miért higgyünk épp most abban, hogy ez lesz most a fordulópont és innen felfelé vezet az út? Miért gondoljuk azt, hogy a küzdeni akarással meccseket lehet nyerni (Eddig nem akartunk küzdeni?)?