Böff Evangéliuma

A szövetségbe forrt szabad elhatározásaink szocializálódni kívánó belső hangja már óvodában kitör belőlünk. Indul ott, hogy Pistikével és Ödönkével jobb haverok vagyunk, mint Sanyikával, ezért érdekszövetséget alakítunk, hogy a persona non grata-ként kezelt Sándort kiszorítsuk a dömperektől. Miután akciónk sikeres, folytatjuk tevékenységünket a homokozóban is, először módszeresen elpusztítva Sankó homokvárát, majd lakópark (lakóvár) építésével kimondjuk az einstandot az egész homokkupacra. Ezzel szocializálódunk és erősítjük a csapatszellemet, majd szüleink csillogó szemei előtt meghívjuk egymást a saját kakaópartynkra, hogy együtt örüljünk egymásnak.

Ez folytatódik a különböző szintű isikben is, csak éppen új arcokkal és új célokért. Újabb Pistikékkel fonódunk össze, és újabb Sanyikák lesznek célpontok, akik mindig ellenünk dolgoznak, és akik miatt muszály összefognunk. Közben beesnek a célkeresztbe a csajok is, és persze itt már jön a bizonyítási vágy is: a többiek előtt fel kell vágni biza, hogy mi mekkora májerek vagyunk, ha már a kapott bicikli vagy mobiltelefon csak időlegesen biztosítja brancsbeli királyságunkat.

Később felnövünk, és rádöbbenünk saját töketlenségünk mélységeire, hogy a tanulóéveket elkúrtuk (nem kicsit), tulképpen semmihez sem értünk, csak az egónk nőtt meg meg az a hiány, hogy valami fontosnak legyünk a része, ami által mi is fontos emberek lehetünk. Meghallgatjuk a nagyon sok és szép demagóg beszédeket és kitaláljuk mitől is leszünk mi fontosak. Például attól, hogy hű de fontosnak és félelmetesnek fogunk látszani, mert szerenénk rétest is kapni estére otthon mikor anyuci elénk teszi a levest.

Így hát egyszerre lépünk, egyféleképp öltözünk, mert az fontos és eszesebbik társaink keresnek valami jó kis nevet a brigádunknak, amitől maga alá rittyent minden kriptokommunista-szabadkőműves-átlagpolgár. Mi pedig rágjuk a gittet serényen, közös gyűléseket tartunk valahol kint a prérin, ahol nem látnak, faggatjuk azon társainkat, akik voltak katonák (mert ugye a többség még az sem volt) és boldogok vagyunk hogy a gyerekkorunk visszatért. Mert anno mi tologattuk otthon a játékkatonákat meg a legóembereket, most pedig hogy felnőttünk a varázs nem szűnt meg csak átalakult: mi magunk leszünk a hősök, akik a gonosz szemét szomszédoktól majd megvédjük a hazát, mert a NATO egy fatökű lepkevadász egyesület, meg különben sem tudnak olyan míves ékes szittya szólamokat mondani, mint mi.

Ehhez azonban szükség van a régi bevált módszerekre. A hagyomány adott, már a Monarchia operett-hadserege is szépen tudott öltözködni meg masírozni, hogy azután a maga pompájában verje szarrá minden értelmesebb európai hadsereg. Így a sok modern Svejk is megvittatja az egyletben hogy hát nekünk kell az egyenruha, meg gyakoroljuk a menetelést, keressünk valami homályos idealizmust, ami miatt igazolhatjuk az újraébredt gyerekkori katonásdis vágyainkat és csapjunk a lecsóba. Csináljunk nagy csinnadratát, keressünk valami régi, mára már eltűnt politikai csontvázat a szekrényből, aki a nevét adja a csapatunknak (Mókus örs mégse lehetünk) és tartsunk avatós ceremóniát mi is, mert így csinálják  nagyok. Igaz kicsit ciki, hogy akiket utálunk, azok is csinálnak ilyet (lásd azok a kőműves-izék), de hát mi nyilvánosan fogjuk, mert mi egyenes emberek vagyunk. És mikor majd büszkén viseljük az egyenruhánkat (természetesen fekete, mert azt nem kell sűrűn mosni), meg a csapatgyűléseken büszkén mondjuk egymásnak, hogy majd mi megmutatjuk, szépen telnek az évek és nem fog történni semmi.

Mert jönni fognak az árvizek, a viharok a jövőben is, a városokban ugyanúgy tele fognak firkálni minden műemléket a hülyegyerekek, de ezek felet szemet húnyunk. Mert homokzsákot pakolni egyfelől nem elég katonás, másfelől kurva fárasztó dolog is: és nem azért van egyenruhánk, hogy szétizzadjuk a nap alatt meg hát ugye a szépen kisubickolt bakancsunk is besározódhat. Ilyenkor szépen csöndben meglapulunk, mintha nem is lennénk, majd amikor lesz valami operettgála amely valami szokásos magyaros virtusnak van szentelve, megjelenünk és észt osztunk, meg menetelünk. Meglengetjük a zászlókat, közben gondolkodunk, hogy vajon miért nem tudjuk még a 7 magyar törzs nevét sem felsorolni, majd büszkén hátbaveregetveegymást hazamegyünk, hogy tovább rághassuk a gittet, mert ha kiszárad, magja szakad a hazai honvédőknek. Gyorsan tévézünk egyet és továbbra is bízunk abban, hogy majd támad a kisantant (vagy mostmár a kubaiak), akitől sem a hazai reguláris erők, sem a NATO nem képes megvédeni bennünket és tulképpen csak mi vagyunk az egyetlenek akik képesek az ellenállásra. Persze a Minimaxot nézve kicsi a világ: ne vegyük figyelembe azt, hogy déli szomszédunknak elég baja van a még délibb szomszédjaival, meg ugye a nyugati szomszédjával, de hát sebaj, a főnök megmondta, hogy készülni kell: nyilván tudja, hiszen kiképző őrmester volt a tévében.