Kezd egyre inkább tele lenni a bakancsom azzal, hogy ma minden és mindenki hagyományőrző. Tök mindegy mit csinál, mit mond, ha van egy lajbija vagy talált a mezőn egy madártollat és a hajába tűzi, akkor már hagyományőrző lesz belőle.

És még nem is velük van tele a koleszterinszintem. Mert őket ismerem már jó tíz éve, amióta magam is anno sihedernyi koromban egymást csapkodtuk karddal meg buzogánnyal különböző várjátékokon. Csak az ember továbblép (ahogy továbbtanul) és általában jön egy igényességi hullám, amelyben elhatározza, hogy fejleszti magát: páncélja lesz, új fegyverei, igényes korhű ruhái, megtanulja még az apróbetűs részt is a történelemből és boldogan megy a legtöbb hazai fesztiválra, ahová meghívják. Hogy nagyon sok úgynevezett középkori hazai hagyományőrző csapat leragadt a surranós-macskanadrágos-lepedőjelmezes imidzsnél, az sajnos megint kis hazánk szerénységi bizonyítványa: egyrészt ezen csapatoké, akik akár 5 év múlva is képesek tovább tobzódni ezen az igénytelen és korhűtlen szinten, másrészt a szervezőkés, akik olcsó húsnak híg a leve alapon gondolják, hogy ezen csapatok is emelik a műsor színvonalát. Végülis hányással is lehet tüzet oltani valóban.

De alapjában véve nincs gondom semelyik olyan hazai csapattal, aki szíves örömest megy bármelyik olyan hazai várjátékra vagy valamilyen igazi és valós történelmi emlékhez köthető megemlékezésre, ahová hívják őket. Mert lehet oszlatni a homályt, és lassan a nép is csak fejlődik ahogy tanulgat, feltéve ha mer kérdezni. Így el tudtuk már magyarázni, hogy Mátyás fekete seregét nem a ruhájuk miatt hívták fekete seregnek (pedig pár éve a Savaria-n is a tömeg ezt hitte, ahogy analóg módon a Vörös hadsereget sem azért vörös, mert Ács Ferik vezették őket. Sikerült megmutatni, hogy a gótika utáni páncélzatok a rákozás és egyéb fémtechnikai újdonságok miatt már volt annyira elviselhetetlen, hogy nem csak egy konzervdoboznak érezte magát az ember és pár embernek sikerült elmagyarázni, hogy ne suhingasson a búcsúba vett szamurájkardjával az én haditornász kardomra, mert hamar fog kettétörni  a gagyi-wakizashi.

Ekkor még semmi baj nem volt viselni az Árpád-sávos címert. Miért is lett volna baj, hisz általában XII-XIV századi rendezvényekről volt szó, megboldogult Anjou R.K. királyunk magyar címerében is ott volt a vörös-ezüst hasítás, és büszkén csinált az ember csataköpenyt, zászlókat ebből a mintából. Majd egy idő után megjelentek érdekes emberek. Divat lett a tarsolyöv meg hogy honfoglaló magyar mindenki. Divatba jött a rovásírás. És persze megjelent a politika. Ha valami tönkre tudta tenni ezt az egész kultúrkört, az nem más mint a politika. Amíg nem volt, addig a hajrá magyarok is mást jelentett. Azt, amit ma is kellene, hogy jelentsen. Például egy magyar-nápolyi csata alatt a nézőtérről hallatszó hajrá magyarok hallatán tudtuk kinek és miért szól. De  jött a politika és először csak az önkényuralom (önkényuralmon az államot értem, mert valljuk be, bizonyos szempontból az) csúcsán jelent meg: kölcsönös anyázások burkoltan, majd egymás verbális inzultálása kezdődött a nemzeti ünnepeken, hogy ki miért nem alkalmas és ki miért nem méltó az adott ünnep szelleméhez. És a kölcsönös sárdobálás odáig jutott, hogy a mai napig nincs nemzeti ünnep idestova több mint egy dekádja. Helyette van füttyögés, meg dobálás meg ellentüntetés. Meg viharkavarás a biliben és addig megy a csámcsogás, amíg eltelik az ünnep.

És ahogy először a tarsolyövek jelentek meg a különböző történelmi fesztiválokon, úgy hozta meg a politikai kutyaugatás a politikai hátszeleket ide is. Jöttek az operettszittyák, akik megvették a maguk honfoglaló magyar sipkáját meg az ivótülköt a bazárban és máris már nagybetűs MAGYARnak érezték magukat. Megjöttek a Nemnemsoha mozgalom tagjai is, tele lett minden fesztivál Nagy-Magyarország pólókkal és zászlókkal és lehetett tudni, hogy jönnek a beszédek is. Sosem voltuk tőlük elájulva, sőt az elején kifejezetten zavartak, hogy pl. egy középkori fesztiválon egy fellépő csoportnak miért kell a mikrofonba anyáznia az épp regnáló kormányt. Korábban sosem hallott kis 3-4 fős magukat hagyományőrzőknek kikiáltó csoportok hirdették a szokott monológokat: nemzetvesztés, vesszen Trianon, szoclib médiagecik és lehetne még sorolni. Egy idő után megunta az ember és belefásult és módszeresen kezdett távolmaradni az összes olyan „hagyományőrzőnek” mondott rendezvényről, amiről lerítt, hogy semmi másról nem szól, mint valami politikai dzsembori a jobboldalról. Mert divatba jött hogy amellett hogy csak az az igazi magyar, aki jobbos, az ott van az összes nemzetvédő és emlékezetőrző rendezvényen, ahol fel lehet venni a Trianonos pólót, meg lehet pótolni az Árpád-sávos zászlót a bazárban.

A középkor meg lesüllyedt. Hiába voltak akkor váraink, meg még voltak hőseink, sőt olyan emberek is, akik képesek voltak nemzetben gondolkozni, függetlenül kinek milyen volt a világképe vagy az egyéb hitvallása, mára mellékes lett és tulajdonképpen alibit szolgáltat ahhoz, hogy oprettszittya találkozó legyen minden évben, nagy-nagy akciós Magna Hungaria és Arpad’s string vásárral egybekötve. Mert ma már nem baj, ha Thomson TV-s dobozokon tartanak korhű módon íjászbemutatókat, meg hogy hazai Xénák is küzdenek a sorokban: mellékes lett az igényesség. Bejött még a hastánc-láz, amellyel teljessé vált az a kultúrmocsok és kúltúrkavar, ami manapság egy-egy ilyen rendezvényt jellemez és maradt a szint ott ahol volt 10 évvel ezelőtt (tisztelet a nagyon-nagyon minimális kivételnek). A középkor elveszett, helyette jött politika, és miközben mint jelkép lehúztuk a WC-n az Árpádsávos címert, hogy átadhassuk a politikai PR-nek, elvesztettük a múltunk egy jelentős hányadát. Mert ezek a jelképek a múlt egy-egy nagyobb korszakát sűrítik egy-egy szimbólummá, jelen esetben egy olyat, amely szenteket és történelmet adott nekünk.