Valójában tévhitben élünk. Mert mindent borúsan tekintünk és alapban azt hisszük, hogy át akarnak verni vagy nem értenek hozzá. Így ha lócitromot találunk a lakásunkban sem azt hisszük hogy kaptunk egy ajándék pónit csak eldugták, hanem azt gondoljuk, hogy valaki telehordta ganéval a nappalit.
Ez teljesen igaz a fővárosi közlekedésre is. Attól hogy beköszöntött a szeptember, még nem kellene a szívgyógyszerünk után nyúlni, mert egyfelelől drága, másfelől egyre kevésbé támogatja a TB, harmadrészt pedig ha rosszul leszünk, ki tudja hanyadik kórházban fognak ellátni bennünket sürgősségileg. Már ha ellátnak és nem lesz belőlünk 5 perc hírnév a hírportálokon meg a híradókban név és elérhetőség nélkül. Így ahelyett hogy a frász jönne ránk attól, hogy már megint iskola van és elhinnénk azt, amit a közlekedési információk mondanak nekünk, próbáljunk elvonatkoztatni és más szemüvegen (lehetőleg vény nélkülin) tekinteni a helyzetre. Dobjuk ki a kéregetőknek az előítéleteinket, vágjuk sutba a pavlovi reflexeket, miszerint ha útfelújítás van Budapesten, akkor meghalt az élet.
Tekintsük az egészet egy társasjátéknak.
Mert szeretünk játszani, ez benne van a génjeinkben. A homo ludens amúgy is egy közkedvelt sapiens sapiens fajta idehaza is, ebből élnek a betelefonálós játékok meg a feljelentős szomszédok is. Igazi néphagyományai vannak ennek itt a Megyében, ahogy annak is, amit nagyban is rosszul csinálunk, csinálhatjuk kicsiben is rosszul. És ez egy olyan aranyigazság, amelyet valahogy nekünk sosem sikerül megszegni, pedig kis mutyizós-sugdosós kavarós és önérzetes társadalmunkban általában létkérdés az, hogy ne az előírtak (szabály) szerint cselekedjünk. Így játszuk a játékokat, csak még nem tudjuk, hogy ez is nem ellenünk van, hanem értünk, ugyanúgy mikor jöttek az elvtársak a nagy fekete autóval értünk és nem ellenünk. Így ne feltételezzünk semmi mást arról folyamatosan kialakított közlekedési helyzetről (drámáról, káoszról), mint ami valójában: egy nekünk szóló társasjáték élőben. Ráadásul ingyen, csak itt és csak most.
Persze hívhatnánk másképp is. Például ki nevet a végén-nek, ahol a szerencsés győztes időben odaér ahová elindult és röhög a többi lúzeren, hogy megszívta valahol. Hívhatnánk malomnak is, ahol ha sikerül egymás után három kis utcát találni, amelyen kerülni tudunk, levehetünk egy akadályt. De lehetne Monopoly is, hiszen épp valamelyik utcatulajdonos épít új házat (lakóparkot), vagy utat és cserébe az időnket rabolja. De leginkább maradjunk a közlekedj okosannál. Mert hülyén a hülye is tud közlekedni, semmi kunszt nincs benne, ha az utak arról szólnak, amiről kellene hogy szóljanak: biztosítják a közlekedést. Na ne legyünk ennyire naivak... Szóval vegyük elő autóstérképünket (tömegközlekedők is), dobjunk két kockával és haladhatunk annyi percet amennyit dobtunk. Ne felejtsük el rendesen megkeverni a véletlenkártyákat is, és minden körben (napon) húzzunk belőle egyet, amely nekünk nagyon jó lesz. Igen nagyon jó lesz, mert a gondos játékszervezők alaposan gondoskodnak arról, hogy ne unatkozzunk és okosan kelljen közlekednünk. Húzhatunk sokféle útkarbantartást, általában olyan kontextusban, hogy rövid időn belül lezáródik az összes közlekedési útvonal és maradnak az egy választási lehetőségek. Ilyenkor szépen újra átélhetjük, hogy az első nap felvonulnak a gépek és a munkások, lezárnak ezerrel mindent, majd eltűnnek sok időre. Néha kisebb kommandó visszatér és támasztják a lapátot és bőszen cigiznek. Na kérem, animátornak lenni egy reality show-ban stresszes feladat. Randomkártya az iskolakezdés, a traktoros felvonulás, a mindenféle útlezárásos-proklamációs tüntetés, valamint a különböző tömegrendezvények is. Emellett húzhatunk még balesetet is (balek társunk nem jött rá, hogy ez egy játék és türelmetlenkedett), vagy lerobbant Skodát a hídon is, esetleg kigyulladt Ikarus buszt. És itt áttérünk a játék másik szegmensére, a tömegközlekedőkre is. A játékban az a szép hogy nem csak autósoknak szól. Efféle játékosként húzhatunk behalt kombinókat, 220V-tal rázó trolibuszokat, vagy netalán a metró elé vető gyalogost/nyugdíjast is, akik miatt néha többet játszunk, mint ami egészséges. Hogy ne legyünk függők, arról gondoskodnak a rendszeresen eltört vízcsövek, a szirénázó mentők, rendőrök, tűzoltók és üdítő színfoltként megjelenő kamionok, akik előszeretettel szorulnak be felüljárók alá.
Ne feledjük, hogy a játék multidimenzionális. Így nem csak közlekednünk kell okosan, hanem fiatalodunk is 700 évet ! Nem kell nekünk tévéshow, mert elmondhatjuk, hogy okosabbak vagyunk mint egy ötödikes, mivel napról napra újraéljük a fővárosban az Árpád-ház kihalása utáni interregnumot. Van egy királyvárományosunk (vagy minimum főispán-jelölt), a szadeszbeli Demszky, akinek népmesei motívumként 23 kiskirállyal kell megbírkóznia, miközben ígér fűt-fát, jobbat nem tehet, csak drótszamárra pattan és nemzetségbelieikkel együtt karikáznak egy kicsit, meg néha tüzes viziók keretében a négyes metró apokaliptikus vizióját lebegteti a laikus publikum előtt. A kiskirályok pedig harcolnak és mennek a saját fejük után, az összes Kőszegi, az összes Kán, az összes Csák és az összes Aba (na jó utóbbiak már kiestek a játékból). Foggal körömmel küzd a többi ellen, vagy a trónvárományos ellen és csak furmányos fondorlatok keretében hajlandóak alkalmi szövetségeket kötni egymással. Pont mint a nagyok, pont mint a Megyében a megyék kontra régiók.
Legyünk hálásak ennek a játéknak, mert itt nincsenek politikai kérdések, a dugóban nincs balos vagy jobbos, se elvtárs vagy polgár, a jobbik-os sem szív jobban, mint egy fórumos. Közben okosodunk is, mert habár még nem tanítják a Nemzetvédelmi Egyetemen, de mintapélda lehetne a helyzet, hogy hogyan kell minden évben egyszerre stratégiai szemszögből véghezvinni a tökéletest: hogyan zárjunk le egyszerre egy városban azokat a kulcsfontosságú pontokat, amelyekkel pillanatok alatt megbénulhat a város. Ha NATO katona lennék, a szolnoki kiképzőbázison is tananyagnak venném be ezt, hiszen ennél hatékonyabb városlezárásokat Afganisztánban vagy Irakban is nehezebb lenne erőszak nélkül végrehajtani.
Merjünk nagyot álmodni, mondta nemrég egy másik prófétánk, csak az a baj, hogy egyelőre csak nagyokat mondani merünk. Az nem kerül pénzbe, vagy legalábbis valódiba nem, csak a hitelünket vesztjük el vele.
És amióta csak nem csinálunk mást, minthogy merünk nagyokat mondani meg merünk nagyokat álmodni (mi az álmok álmodói), semmi mást nem tehetünk, mint játszuk a nagy népi társasjátékot is: közlekednénk okosan. Dobunk minden nap reggel egyet a kockával és bízunk abban, hogy jön a dupla hatos, amellyel mihamarább a kezdőmezőre léphetünk újra.
Utolsó kommentek